E99 Morális kapitalizmus: kiút a fogyasztói csapdából?

Rájöttem, hogy egyetlen értékem van, egyetlen pénzem — az, ami működik az életemben: az időm.

Drogosokat neveltek ki. Azt hiszem, elég egyértelműen, tisztán állíthatom ezt — és ezzel nekem dolgom van.

Amit konkrétan megoldásként látok erre vonatkozóan: létrehozni közösségi tereket, ahol össze lehet gyűlni, ahol lehet erről autentikusan beszélgetni, ahol mindannyian azt tudjuk megélni, hogy a belső részeinkből ez a teremtő minőség össze tud fogni.

---

Sziasztok! Ez itt a HUSZONEGY Bitcoin Podcast 99. adása. Ú, mindjárt a 100. — eggyel előtte vagyunk. Ma ismét Hajnalt köszönthetjük itt nálunk.

Ugye a legutóbb Árpival beszélgettetek számomra ismeretlen témákról — de azért részben ezt érintenénk a mai epizód alatt is, illetve megnéznénk, hogy hogyan kötődik ez az egész a bitcoinhoz. Üdvözlünk, Hajnal!

– Szia, Árpi! (nevetés)

– Mi az, amiről ma szerintetek érdemes lenne beszélnünk? Mert ugye sok esetben ezek ilyen kicsit megfoghatatlan dolgok — de mégis valahonnan rá kell néznünk erre az egész kérdéskörre ahhoz, hogy ez értelmezhető legyen mindenki számára, aki most minket néz.

Átadnám neked a szót. Kezdjük talán ott — bár nem beszéltük meg —, hogy ez az egész megismerkedésed a bitcoinnal, illetve az, amiben te vagy, ez a tudományág: hogyan kapcsolódik szerinted? Én innen indítanám. De persze hogyha te máshogy gondolod, akkor adhatsz ennek más alapot is, természetesen.

– Nem tudom… ez egy jó kezdés. Ez a beginner's mind.

– Tiszta lap. (nevetés)

– Igen, tiszta lap. Tehát honnan indulunk? Mi a nulla pont?

– Az, hogy minden tiszta matematika.

– Egyetértünk. Ebben szerintem egyetértünk — akármilyen irányból tekintünk rá a világra vagy önmagunkra.

Ilyenkor így rákészülök: a régebbi podcastjaitokat meg szoktam hallgatni, és próbálok olyan szálakat belekötni az én kis szövedékembe, ami abban segít, hogy ez egy olyan hálózat legyen, hogy mindenkit tudjak én is hordozni — és hogy ne csak a saját perspektívámból nézzek bele a világba.

Ki is jegyzeteltem egy mondatodat, Anti: hogy az etika az egy olyan dolog a korábbi életedben, a banki szférában — most a saját szavaimat használom —, ahol te egy kiszolgáló személyzete voltál egy rendszernek, a szaktudásodon keresztül. Szóval hogy ott ráláttál arra, hogy az etika nem olyan fontos szempont, merthogy az nem hoz igazán pénzt.

– Ott nekik van ez a nézőpontjuk, igen.

– És hogy neked ebből elég lett — és arra kerested a választ, hogy mi a valódi befektetés.

És tulajdonképpen ez a befektetés talán egy olyan kapu, amin együtt be tudunk lépni: hogy én is befektetek, de nem a pénzemet fektetem be, hanem beleforgatom az energiát az emberekbe, a jövőbe. Abba, hogy aki belép a rendelőnk ajtaján, ő úgy tudjon egy-két órás találkozó után onnan kimenni, hogy valami többlettel. Hogy ő ott megsokszorozódik, földelődik, tisztul; jobban rálát a tudatalatti rétegek nem tudatosított részeire — és hogy ez neki segít abban, hogy jobb döntéseket tudjon hozni, hogy tisztább alapokra helyezze azt, amit önmagáról és a világról gondol.

Tehát szerintem ugyanazért a dologért dolgozunk itt mindannyian, csak más eszközökkel.

Az, hogy hogyan találkoztam a bitcoinnal — ez ehhez tartozik. Mert én is kerestem az értéket magamban; kerestem azt, hogy hogyan tudok igazán az elememben lenni, hogyan tudom azt a tehetségerőt használni, amit mondjuk 23-24 évesen tök jól működtettem egy multinacionális cégnél, a Telekomnál — akkor még Westel 900.

De hogy ebben az időszakban eljutottam egy olyan pontra, ahol egyik nap arra ébredtem, hogy nem látom, mi értelme van annak, amivel foglalkozom: hogy az embereket arra sarkalljam óriásplakátokon, rádióreklámokon, tévéspotokon keresztül — amiket mi rendeztünk a reklámügynökségünkkel —, hogy minél többet fogyasszanak.

És ugye akkoriban volt — lehet, hogy emlékeztek rá — az a szlogenje a cégnek, hogy a kapcsolat. Westel 900, a kapcsolat.

– Hú, ez már rég volt. Ezt most nem mondod…

– (nevetés) És hogy ez is milyen érdekes: hogy „a kapcsolat" — hogy mit is jelent a kapcsolat. Tehát tényleg azt is jelenti, hogy most itt ülünk, és itt van a technológia, ami támogat minket abban, hogy a világ különböző pontjain csücsülve, a fizikai testünkben, a kapcsolat létrejöhessen. És akkor ennek vannak különböző rétegei: hogy kik kapcsolódnak, és hogyan, egymással.

És hosszú éveken keresztül, a naiv részemből élve, azt gondoltam, hogy hát biztos mindenki látja… hogy én is egy ilyen őrült vagyok, aki a világot akarja gyógyítani — valójában magát, de hogy a világ az én vagyok. És mindannyian így vagyunk ezzel: hogy saját magunkat projektáljuk bele. És ez a naiv részem rengeteg abúzuson ment keresztül.

És aztán elkezdett foglalkoztatni, hogy mire is való ez a technológia. És rájöttem, hogy egyetlen értékem van, egyetlen pénzem — az, ami működik az életemben: az időm. – A felvétel elindítása előtt egy kicsit beszélgettünk Árpival, hogy engem nagyon foglalkoztat az, hogy például a 19 éves fiamon látom annak a megnyilvánulását: hogy köszöni szépen, nagyon jó volt ez a középiskolai időszak, de tökre elfáradt abban, hogy — habár egy nagyon szuper alternatív iskolába jár, ahol most fog érettségizni — tökre elege van abból, hogy rengeteget ülnek az iskolapadban. És hogy ez ma már nem életszerű.

És engem nagyon foglalkoztat, hogy hogy lehet tudatosan átalakítani az oktatási rendszert. Hogy mit jelent az, hogy az ember fejlődik és fejleszti magát, és milyen módszertanok vannak erre vonatkozóan.

Úgyhogy a Bitcoinhoz való kapcsolódásom is tulajdonképpen erről szólt. Habár sokszor lefejeltem a falat, meg elestem — de nem azért, mert pénzt tettem bele, hanem mert így próbáltam megérteni. És hogy én tényleg csak az időmet tudtam ebbe beletenni.

Körülbelül hat éve találkoztam ezzel, és próbáltam rájönni, hogy akkor azok, akik rengeteg pénzt tudnak ebbe beletenni, miért teszik oda azt a rengeteg pénzt? Miért úgy?

És az, hogy terapeutaként és mentálhigiénés szakemberként dolgozom, arra segített rádöbbenteni, hogy egész egyszerűen mindenki hoz valami olyan értéket, ami elengedhetetlenül fontos. És ez a bottom-up típusú szemlélet, ez nagyon markáns részét kezdi képviselni az életemnek.

– Nyilván itt tömörítesz, mert kell. Nehéz ezt úgy átadni, hogy most elmondjuk szavakban — meg sokszor mi is visszahívjuk, hogy nem lehet erről eleget beszélni (nevetés), mert annyi árnyalata van.

És tökre jó, hogy te is így látod: hogy az ember hogy épül fel, hogy gyerekként mi az, amit magába szív. És amikor itt van ez a véges idő, amiről nem is tudjuk, hogy mennyire véges — mert a bitcoinnál legalább tudjuk, hogy 21 millió van maximum, de az időnknél nem tudjuk, hogy mennyi van. És hogy meddig tart, és hogy azalatt mit tanuljunk meg, mire jöjjünk rá, és mit adjunk át a gyerekeknek.

És az első, ami szembejön szerintem az ember életében, amikor gyereke lesz, és rájön, hogy jé: ez a kicsi test, akit itt fogok a kezemben — az a fontos. Ő az első, és utána jövünk mi. Tehát addig éltél, utána meg már feladatod van. Addig lehettél önző, mert magaddal foglalkoztál — de utána már nem lehet. És ez szintén bottom-up, hiszen a legaljáról kell felépítenünk az életet.

Vicces, hogy erre az ember mikor jön rá. Nem azért, hogy lebecsméreljem azokat, akik nem szülők — de szerintem ez egy nagyon nagy kapu: hogy aki azon belép, az másképp látja a világot.

És egyébként a konferencián te fogsz moderálni a jövő generációjának a színpadán.

– Igen, arról hallottam. Feri legutóbb, amikor itt volt, ő mondta. Örülök neki, mert hát a konferenciájuk is egyre szervezettebb, és kellett már valaki, aki ezt is képviseli. Nagyon jó volt az, hogy fölhívta a színpadra a gyerekeket, és az ifjúságot megkérdezte — de hát mélyítsük el akkor. Tök jó, mert ez a lényeg.

Mindig, amikor egy civilizáció elkezd növekedni, akkor mindig rájön arra, hogy a gyerekek a jövő — és ott lehet megfogni a dolgokat: a tanítással, az értékrendszer átadásával. Ami most tök hiányzik. Tehát most gyakorlatilag az iskolák általánosságban véve szerintem nem tanítanak, hanem kiképeznek egy másik életszakaszra.

És jó, hogy ehhez hozzányúltunk most a műsorban, mert ez többször is téma volt itt. Ugye a Telegram-csoportunkban is van egy gyerekszoba-csatorna, ami ezt hivatott tárgyalni. Bevallom, mostanában nem néztem, úgyhogy ez most rajtam van — de szerintem oda is sokkal többet kellene ilyen témákat posztolni, behozni.

Mert amit te is mondasz: hogy látod a gyerekedet, hogy mivel töltötte az idejét, és hogy mivé lett. Hogy ő ki, milyen ember — mert rálátásod van, hiszen ismered magad, ő is egy részed. A te oktatásodat, a te nevelésedet látod benne; ugyanúgy a jellemedet, sokat hoz belőled. És látod, hogy jó volt-e neki ez a szakasz vagy nem.

Hiába alternatív suli vagy nem alternatív — talán alternatívban emberebb marad az ember, hiszen ott szakítanak ezzel az indoktrinatív úttal, ami csak arra van, hogy kis katonát képezzünk a nagy rendszer fogaskerekei helyére. – Tök jó, nagyon fontos. Igen. Most ugrok egy kicsit a jövőbe: az is nagyon foglalkoztat, hogy meg fog-e tudni valósulni a feltétel nélküli jövedelem. Mert hát vannak ilyen kísérletek bizonyos országokban, hogy ezt teszteljék. Egész egyszerűen az felbecsülhetetlenül nagy értékkel bír, hogy az embernek nem egy félelemalapból kell belemozdulnia a világba — és kapcsolódnia önmagához.

Én mondjuk ezt igyekszem maximálisan kihasználni: off-grid életmódra rendezkedtem be. Nincsen vezetékes áramom, vezetékes vizem — hanem esővizet gyűjtök, forrásvizet hozunk, napelemmel gyűjtjük az energiát. Az, hogy itt beszélgetni tudok veletek, ez is egy power stationről megy. És a fűtés sem egy termosztátos klikkre indul be, hanem össze kell vágni a fát.

A LinkedIn-profilomra így nagy arccal ki is tettem a bemutatkozóba, hogy „Chop wood, carry water." Tehát ezt tényleg nagyon komolyan igyekszem venni, mert hát ez is jellemformáló.

Emlékszem, amikor még nem volt gyerekem, akkor nagyon magas lóról próbáltam — vagy hát egyszerűen csak onnan tudtam szemlélni a világot. És most, hogy magamat is bedarálom ezekbe a hétköznapi kihívásokba, és ráadásul mindezt függetlenül — mondhatjuk úgy, hogy szingliként csinálom; nincsen partnerem, aki azt mondja, hogy „oké, asszony, kísérletezgess a világmegváltással"… Csináltam azt is egy ideig, 18 évig.

De ez most egy egészen más tudatszint, amit bejárok azzal, hogy magamnak kell előteremtenem minden feltételt a léthez. És tulajdonképpen ezáltal tudok hitelesen részt venni ezekben a gyógyító beszélgetésekben, terápiás üléseken — mert tényleg keresztülviszem magam ezen a küzdelmen. Sziszifuszként. Úgyhogy nekem ez a lelassulás nagyon sokat ad, minden szinten.

– Egyszer olvastam egy cikket, hogy az idő mennyire felborzolja az életünket — már az is, hogy órát viselünk, és hogy időre haladunk, időre teszünk mindent. Mert így egy diktált iramot kell mennünk, és nem tudunk a saját tempónkban élni. Fontos lenne mindenkinek megtapasztalni, hogy mi az, amikor nem kell rohanni.

– Elhozhatná ezt az alapjövedelem?

– Ez a universal basic income. Tehát hogy a nagy gondviselő állam ad — és akkor mi cserébe, mit tudom én, élünk.

– A legjobbat hozzuk ki magunkból.

– Hát én nem zárom ki, hogy a mi életünk alatt ezt meglátjuk: hogy működik-e vagy nem. – És lehet, hogy ez a mai beszélgetés tényleg egy ilyen filozofikusabb hangvételű lesz, mert nem bírok magammal. Jönnek még mindenféle rétegei ennek — hogy mondjuk mi történik a fiatalokkal.

Ugye én most belecsöppentem egy olyan folyamatba egy 17 éves diákkal, hogy kísérője vagyok egy éves munkafolyamatnak, és ő az NFT-kről akar előadást tartani. Tehát valami olyan gesztust ismertem fel az ő témájában, hogy ő ebben szeretne rendet tenni.

Meg hát az online játékok világa. A gyerekek — mondjuk az én fiam korosztálya —, nála is 10-11 éves korában csöppent be a Fortnite, meg a Minecraft, meg a CS:GO. És rengeteg… összeszámolta, hogy mennyi pénzt költött el erre.

– Nem szabad!

– És hogy ez tipikusan az az eset, amikor a pénztárnál ott vannak a plázákban, a boltokban a nyalókák, a cukorkák, a rágógumik. És akkor még az utolsó pillanat… Borzasztó ez az egész, ahogy ez meg van komponálva.

És emlékszem, volt egy időszak, amikor szintén ez az elmebeteg részem azon gondolkodott, hogy hogyan tudnám beperelni ezeket a cégeket — hogy valahogy morálisan felelősségre vonhassuk őket. Hogy a gyerekeinket beetették ezzel az egésszel, hogy egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben ők idejekorán fogyasztókká váltak.

– Az első adag.

– Igen. Úgyhogy drogosokat neveltek ki. Azt hiszem, elég egyértelműen, tisztán állíthatom ezt — és ezzel nekem dolgom van.

Úgyhogy ez is a bakancslistámon egy nagyon fontos dolog: hogy erről beszélni, kapcsolódni ezekhez a fiatalokhoz, segíteni őket feltisztulni ebből, egy új alapot találni az önmagukhoz való kapcsolódás érdekében. Például ma is jön hozzám két ilyen fiatal, a gyerekem barátai, akikkel ezekről a témákról is fogunk beszélni.

Tehát annyira összefüggnek ezek a dolgok! Elképesztően: minden a pénzről szól, ami valójában energia — nem más, mint energia. És az, hogy itt vagyunk veletek, és erről tudunk beszélgetni, ez egy hihetetlenül fontos és gyógyító lehetőség. Tehát hallatni kell a hangunkat, és össze kell kapcsolódni tevékeny szülőként is ez ügyben.

– Igen, a Bitcoin sok mindent behoz. Mert ugye van, aki alapból fogékony erre — és amikor látja a validációt abban, hogy van egy rendszer, meg azon belül egy csomó ember, aki ugyanígy gondolkodik, akkor rájön arra, hogy hát együtt sokkal többet tudnánk elérni. – Ez most jól kapcsolódik ahhoz, amit előre kicsit egyeztettünk: hogy egy jó kiindulási alap lehet a morális kapitalizmus fogalma. Hogy az hogy jön ide, és mit is jelent.

Ugye Lőrinccel beszélgettetek az előző podcastban arról, hogy az életünk részévé vált ez a hiányállapot, amit mindannyian érzékelünk — és hogy erre lett felépítve a gazdaság: hogy hiányállapotban éljük meg önmagunkat, és vásárlással akarjuk ezeket a hiányállapotokat feltölteni.

És én tesztelek egy olyan rendszert, aminek az alapjával körülbelül egy időben találkoztam, mint a bitcoinnal. Ez a rendszer a kabbalát, a védikus pszichológiát, a Ji Csinget foglalja össze, és egy ilyen életmandalát segít felrajzolni az alapján, hogy a születésünk pillanatában ez a kozmikus matematikai rendszer — amit a bolygók a napszférán keresztül besugároznak — mit is hoznak nekünk. Tehát azt kutatom, hogy hol találkoznak ezek a különböző tudományágak: matematika, csillagászat, pszichológia.

És tulajdonképpen amit én ebben megéltem, az az volt, hogy az állandóan jelen lévő hiányállapotomat próbáltam a kapcsolódásaimon keresztül enyhíteni. Tehát mindenkinek vannak hozott kulcsai — és mindenki még jobban tudna hasznosítani más tehetségeket, más kulcsokat.

Ahogy mondtad az előbb: az összefogás egy nagyon fontos gesztus. Itt ez az összefogás számomra most a kulcsmondat ebben a morális kapitalizmusban: hogy hogyan tudunk úgy transzparensen felvállalni minőségeket önmagunkból, hogy az tulajdonképpen a hiányt váltsa át bőséggé vagy értékké. Nem tudom, hogy ez így nagyon nagy csavar-e, amit mondok.

– Bocsánat, csak azért néztem hátra, mert itt van egy könyv. Ioni Appelberg írta, és pont erről szól: hogy a szűkösség hozza el a bőséget. Abundance Through Scarcity, talán ez a címe. Ugyanerről van szó benne, és ez nagyon szépen kapcsolható a bitcoinhoz.

És a felismerés — nyilván amikor az ember a Bitcoin tanulmányozása során gondolkodik az élet dolgairól, akkor szöget üt a fejébe, hogy hé, valamit lehet ezzel még csinálni. Kapcsolgassuk szépen újra a rendszereket, építsük ki. Matematikai alapra helyezzünk mindent, mert ugye az jól működik, leírja a körülöttünk lévő világot. Sokszor meg tudunk jósolni dolgokat, eseményeket is a matematika által — ugye a csillagászat is ilyen tudományág: várunk valamit, megvan hozzá a képletünk, és akkor jé, ott van. Ez a részecskefizikában is így van.

És ezen keresztül el tudunk jutni a bitcoinhoz, a szűkösséghez — és azon belül meg a bőséghez, meg ahhoz, hogy ne kelljen szűkölködnie senkinek.

Csak nem tudom… én mindig olyan nagy léptékekben haladok, és nekem nehéz átadnom ezeket a dolgokat az embereknek. Neked mi a tapasztalatod arról, hogy ezt hogyan lehet olyan léptékben átadni, hogy ne egy idiótának tűnj? Tehát hogy ne egy varázslónak, aki most így ebben tök jól él — hanem hogy értelmet nyerjen mások számára is. Én ezt itt mindig elrontom (nevetés), meg közben röhögök, és akkor azt hiszik, hogy csak viccelek.

– Hát a fájdalom, az egy fontos komponense ennek az egésznek. És hát a betegség egy másik nagyon fontos komponens — amikor már láthatóvá válik fizikai szinten is, hogy valami nem stimmel, hogy valami más sávban történik a valóság, mint amit én gondolok róla.

Ezt ismerem, mert én is ledaráltam magam élve az elmúlt pár évben — úgyhogy a halálból hozott vissza egy orvos barátnőm, aki látta, hogy miben vagyok.

Úgyhogy mint megoldási kulcsot ebből azt tudtam kibányászni, hogy egyrészt megspórolhatatlan, hogy a mi generációnk ezeken a dolgokon keresztülmenjen — és hogy erről beszélni kell. Mert a következő generációnak ez egy olyan tapasztalati alapot ad, ami már egy egészen más viszonyuláshoz juttatja őket a kihívásokkal kapcsolatban.

Tehát mondjuk a mi szüleink generációja: ők egy nagyon-nagyon komoly szűkösségben éltek, és nem szabadott érezni, nem szabadott gondolkodni — mert ott a világháború utáni állapotokat kellett fizikailag is újjáépíteni. De most, hogy már ezek a fizikai alapok itt vannak, és ugye a kapitalizmus immorális kapitalizmus formáját öltötte, és a túlfogyasztásról szólt, az anyagi teremtésről kezdett minden szólni — most itt muszáj ezt a féket behúzni.

És hogy azok az ifjak, akik belemenekülnek alkoholba vagy pszichedelikumokba — az ő segélykiáltásuk ezeken keresztül látszódik.

És amit konkrétan megoldásként látok erre vonatkozóan: létrehozni közösségi tereket, ahol össze lehet gyűlni, ahol lehet erről autentikusan beszélgetni, ahol mindannyian azt tudjuk megélni, hogy a belső részeinkből ez a teremtő minőség össze tud fogni.

És iskolák — ilyenek számomra azok az alternatív rendszerek, amikben én is részt vettem évekig. A Waldorf-pedagógia nekem nagyon sok mindent adott ehhez, és számtalan nagyszerű ember dolgozik nap mint nap azért, hogy a jövő generációjának legyen egy biztosabb és tisztább alapja. De nem feltétlenül kell, hogy mindenütt Waldorf-iskolákat alapítsunk. Engem az is mindig nagyon foglalkoztatott, hogy azoknak, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy ilyen közösségben lehessenek — nekik hogyan tudok segíteni? – Szóval a közösségek, azok a kulcs. Ezt én is így gondolom. Viszont ezt nem könnyű ám, ilyen közösségeket építeni — mert sok ember már teli pohárral érkezik. Ha egyáltalán eljön egy ilyen közösségbe.

Tehát ha most nem is feltétlenül a gyerekeket nézzük — mert ugye ők nyitottak alapból az ilyenekre —, de mondjuk csinálsz egy Waldorf-iskolát: akkor hogy kerülnek oda a gyerekek? Valószínűleg a szülőnek kell képben lennie arról, hogy a világ defektes, és szüksége lesz a gyermekének egy olyan oktatásra, ami ezt kiküszöböli. Tehát igazából már el kell érned a szülőt, nem?

Régen volt egy elméletem, hogy a háború ezen a síkon úgy zajlik, hogy az erőforrásainkat foglalják le, hogy ne lehessen gondolkodnunk. Tehát igazából ez egy lelki nyomorúságos állapot kialakítása — a fogyasztásokon keresztül, meg a híreken, meg a félelemiparágakon keresztül —, hogy eszedbe se jusson, hogy van kiút.

Mert ugye most tök jó, hogy itt a Bitcoin, örülünk neki, próbáljuk átadni az üzenetét — de bevallom, hogy én azért jöttem a bitcoinba, mert ment fölfelé a szám. Tehát profit reményében jönnek sokan. És amikor megérted, akkor rájössz, hogy hú, ez egy sokkal nagyobb rendszer, fenekestől felforgat mindent, és helyére tudja tenni a világot. De elsődlegesen ezzel nem tudsz megérkezni.

Szerintem nagyon kevesen vannak, akik úgy jönnek, hogy látják a problémát, és egyből arra mennek. Tehát irányítás, guidance nélkül ezt nem lehet megoldani. És szerintem a mai világban ez teljesen kiveszett. Régen azért volt kapcsolat: a nagyszülők többet foglalkoztak a gyerekekkel, vagy akár a szülők. Manapság meg ez nincs — mert a fiat világ elhozta nekünk azt, hogy mindenki dolgozik, mert akkor jó sok az adófizető; a gyerekeket meg felneveli az állam, akiből olyat csinál, amilyen neki jó.

Tehát akkor a közösségépítést te hol kezded most?

– Behozok egy másik példát. Erről az agyondiagnosztizált világunkról — hogy mindenre van már valami label: autista, autisztikus, ADHD-s, Asperger-es. És hogy az a szemléletmód, ahonnan mi nézünk — most az egészségházunkról beszélek, ahol terapeutákkal meg orvosokkal együtt dolgozunk —, rálátunk arra, hogy itt valami nagyon veszélyes dolog történik.

Kapcsolódom egy anyukával, aki egy gyászfolyamatban van, mert elvesztette a férjét. Közösen örökbe fogadtak egy kisfiút pár évvel ezelőtt, és nagyon nehéz most ebben az állapotban lennie. Ráadásul a kisfiú meg is van bélyegezve mindenféle diagnózissal. És az, ahogyan az óvodákban tudnak képzett pedagógusok reagálni egy ilyen kihívással élő gyermekre és a családra — az néha a nem megengedhető kategóriát meríti ki.

És az én válaszom erre az, hogy most is benne vagyunk egy folyamatban egy vidéki intézményvezetővel, aki rálát arra, hogy egész egyszerűen másra van szüksége az ilyen gyermekeknek. És elsősorban — nem antropozófus vagy waldorfos háttérrel rendelkező emberként is — rálát arra, hogy a saját folyamatait is úgy tudja rendezni, egy self-regulation, egy önmunka által, hogyha a természethez kapcsolódik.

Mert ha körbenézünk: ma már a gyerekeinket betesszük reggel az autóba, úgy visszük az óvodába, iskolába — vagy ha nem, akkor a kezükben van a telefon. Tehát egy totális disconnectedness lesz; egy kapcsolatnélküliségben élnek, a természettől távol.

És a legtöbb kérdésünkre, a legtöbb nyavalyánkra ott van a válasz: kapcsolódni. A kapcsolat. Csak az a kapcsolat legyen kapcsolat. (nevetés)

– Ne a szolgáltatóé.

– Igen. Szép keretes történet tud ez lenni: hogy nem mindegy, hogy mivel kapcsolódik az a kapcsolat. – Az jut eszembe, hogy Anti kérdéséhez kapcsolódva: ez a közösségépítés, amit említettél — ahogy én eddig levettem a privát beszélgetéseink alapján — még nem egy konkrétan megfogható valami, amiről tudnád, hogy most mit is akarsz csinálni valakikkel együtt. Hanem ez valami új forma, amit te is még keresel, meg társakat hozzá. Jól érzékelem, vagy neked van már ennél egzaktabb elképzelésed?

– Hát egyszerre igaz mindkettő, amit mondasz: hogy nincs is meg, meg van is. Mert ugye évek óta ebben vagyok. Amikor Ázsiában éltem, akkor is véletlenül a kozmikus szél olyan emberekkel fújt össze, akik ugyanígy az önismeretben mozognak. Ezek ma már nem élő kapcsolatok nagyon sokukkal — de akkor nagyon fontos tudatosulási részekhez segítettek hozzá mindannyiunkat.

És ezek az iskolák, a Waldorf-iskolák, ahova a gyerekem is jár — meg itt a faluban, ahol élek, itt alapítottunk 22 évvel ezelőtt egyet —, az gyönyörűen működik. Tehát ezek élő, létező sejtek, amikhez én magam is kapcsolódom.

És amit most így érzékelek, ilyen jövőből érkező impulzusként — hogy szép filozofikusan fogalmazzam meg —, az az, hogy én is most anyaként abban vagyok érintett, hogy a gyerekem ennek a tanévnek a végén kilép ebből a keretrendszerből, és elkezdi magát keresni a felnőtt útján. Úgyhogy engem ez most nagyon érint.

És azt gondolom, nekem ez mindig egy jó alapanyag volt: hogy a személyes érintettségem által lépek bele mindenféle projektekbe. Ezt az iskolát is annó azért alapítottam a tanártársaimmal meg szülőtársaimmal — amibe végül nem járt általános iskolába a fiam; de az az iskola, amiből kinőtt ez a gimi, oda viszont már tudott járni. Tehát ebből látható, hogy az ember elindít ilyen impulzusok mentén mindenféle cselekedeteket, és az előbb-utóbb beérik: abból megszületik valami.

Most engem ez a fiatal felnőttek közössége hív valahogy — akikben ott van valami erő, és ott van valami frissesség. Az a teli pohár, amit mondtál, Anti: hogy azzal érkeznek — de nem azzal van megtöltve ez a pohár, ami a régi paradigma rendszeréből telítődött meg. Hanem ők egy másik teli pohárral vannak jelen, ami már inkább a bőségről szól. Tehát nagyon reményteli tekintettel nézek ebbe az irányba: hogy ők valamit nagyon tudnak, amiért nekünk még meg kellett szenvedni.

Szóval: közösségi terek fiataloknak, beavatási utak. És hogy például a család fogalma nagyon érzékelhetően átalakul ebben a generációban — hogy így látják a mi hülyeségeinket. Tehát az én fiam is leginkább a mentorom és a legjobb barátom, merthogy (nevetés) így látja az anyjának a marhaságait. És egy olyan érzékeléssel élnek ezek az ifjak, amit kár lenne bedarálni a hülye régi rendszer által.

Ahogy Tamás mondta, a mentorom a Waldorfban: ő mindig azt mondta, hogy „én az ebihalakkal vagyok."

– Tehát valami olyan fizikai teret akarnál csinálni, ahova szívesen mennek olyan kölykök, akiknek van kedve tanulni — de mondjuk nem egy iskolában —, és akkor valahogy ott adni nekik olyat, aminek köze van a természethez, meg a világ igaz oldalának a megismeréséhez?

– Abszolút. És ahol ők is taníthatnak — mert nagyon sok olyan tehetségerő van már bennük, amit nagyon szívesen megosztanak.

Ez is ilyen: a Waldorf-iskolákban az éves munka is erről szól. Megvan ennek a rituáléja: jönnek más osztályból is gyerekek, diákok, szülők, tanárok, és meghallgatják, hogy hogyan fókuszáltak egy éven keresztül egy témára, és abból ők mit desztilláltak le, és mit adnak át. Ebben egy nagyon szép lehetőség van: hogy a múlt és a jövő kommunikál a jelenben, a jelen aktivitásán keresztül.

És ők abban a szorongásban élnek, hogy beloggolnak egy social média felületre, és azt látják, hogy itt háború, ott háború, környezetszennyezés. Tehát el sem tudjuk képzelni — azzal a gyerekkorral, amivel mi kaptunk egy ilyen gyönyörű tartalékot —, hogy ők miben élnek. Hogy az ő valóságuk mivel van keretezve. Tehát ők tényleg egy folyamatos szorongásban vannak. Mert meg vannak félemlítve.

– Igen. Ez a rendszer megfélemlíti az embereket — mert nincs már más eszköze rá. Mert ha az emberek egyszer felismernék, hogy mennyire erősek…

És ezek az unifikációs törekvések azért is jók, én azért díjazom — mert ugye eddig a rendszer úgy működött, hogy megosztott minket mindenféle fronton. Holott sokkal több közös van bennünk, emberekkel, bárkivel. Tök mindegy, hogy ez ilyen, vagy olyan, vagy háromszög alakú, vagy hatszög, vagy nyolcszög. Mi soha nem veszekszünk. Mész az utcán, senkivel sincs semmi bajod igazából. De amikor a rendszer megoszt valami törésvonal mentén — mert te mondjuk a kék színű rágót szereted jobban, de az nem jó, mert a piros színű rágót kell szeretni…

És én úgy gondolom, hogy nyilvánvalóan ugyanezért tolják az összes médiában, az összes félelemiparág-csatornán mindenki felé ezt: hogy a gyerekek is igenis félelemben éljenek — mert akkor el lehet hozni nekik a megoldást rendszeren belül.

Na most ugye ez egy Bitcoin-podcast; ez egy kicsit — nem mondom, hogy rendszerellenes, de a Bitcoin maga rendszerellenes. Hiszen a fiatrendszer teljesen fordítottja annak, amit mi képviselünk. És itt etikai oldalról is meg lehet közelíteni, és vissza lehet vezetni teljesen a rossz pénz példájára, a rossz mérőeszközök példájára, a hamisság és az igazság példájára.

Mindenképpen szerintem a fiatalokat meg kell célozni azzal, hogy nem ez a világ, amit ők látnak. És az, hogy a természettel hozzuk össze őket — az az elsődleges feladat.

És ezt nagyon sok iskola kezdi felvenni a tanmenetébe. Mostanában nézegetek sulikat, hogy mik vannak a világban — és vannak nem csak Waldorf-sulik, akik kezdenek nyitni afelé, hogy nem feltétlenül az kell, hogy indoktrináld a gyereket, meg kiképezz egy katonát — hanem inkább lássuk el őket különböző készségekkel.

És akkor nagyon sok suliban van egy teljesen új szemlélet: amikor ilyen készségeket… nem is az, hogy oktatnak, hanem lehetővé teszik, hogy saját maguk fedezzék fel ezeket a dolgokat. Nem az, hogy egy előre definiált program van, hogy nekünk így kell haladni, és akkor ez lesz az outputunk.

Mert 2026 van; fogalmam sincs, hogy két év múlva az AI egyáltalán milyen gazdaságot okoz. De hogyha úgy tanítjuk a gyerekeket, egy 100 évvel ezelőtti oktatási módszerrel, akkor lehet, hogy nem fogja megállni a helyét abban az időszakban, amikor az AI ott van, és lehívsz mindent azonnal. Mert neked nem az a készség kell majd akkor — hanem az, hogy a másik emberrel hogy kommunikálsz. Vagy hogy egy nehéz helyzetben hogyan viselkedsz, hogyan vagy nyugodt, átgondolt.

És valahogy ezt a fajta oktatási modellt kéne továbbfejleszteni — amit így a HUSZONEGY-en belül is csinálunk, akár a Telegram-csoportban: hogy egymástól tanulgatunk különböző dolgokat. Mindenki arról igyekszik a legtöbbet írni, amihez ért. És aki meg arról akar olvasni, az olvassa; aki nem, az átlapoz máshova.

Szerintem ebben lehet egy csomó erő: hogy nem konkrét iskolaalapításban gondolkodni, hanem valami egészen újszerű dologban — ahol tényleg olyan emberek taníthatnak egymásnak akármit, akik ott akarnak lenni, és csinálni akarnak valamit.

Mocorogsz — válaszolj, mert én folyamatosan csak dumálok! El kell tőlem venni a mikrofont. (nevetés)

– Ugye bejött ez a homeschooling a köztudatba, nem is olyan rég. És hogy az le lett söpörve, merthogy az állam megerősítette a bástyáit — nem is kijelentetten söpri le, inkább azt mondja, hogy „ezeknek az experimentális módszereknek teret adunk, mert mi nagyon inkluzívak vagyunk — de azért inkább járjon a normál suliba a gyerek".

Ezeket ugye be kell hoznunk. Mert ha mi nem hozzuk be — ez a generáció, ami mi vagyunk, és mi most szülők vagyunk —, akkor ez olyan szinten kontrollálatlanul az állam kezében marad, hogy annak nem szokott jó vége lenni.

– Igen. A nálunk idősebbek meg már belefáradtak a tettekbe.

– Hát nekik megvolt a dolguk.

– A fiatalok meg még mással vannak elfoglalva. (nevetés) – Ugyanakkor meg a digitális térnek nagyon nagy előnyei is vannak — de mégsem történik ott meg a találkozásoknak egy része. Ami most köztünk sem, mert ugye jól elbeszélgetünk, látjuk egymás mimikáját, gesztusait — legalábbis azt, ami belefér a képernyőbe. De mégsem ugyanolyan, mintha egymás mellett, egy térben léteznénk.

És valószínű, hogy ezek a közösségi terek — jó, hogy vannak digitálisan is, de ez nem elég. És ezt a HUSZONEGY-ben is szerintem érzékeljük, akik viszonylag aktívak vagyunk: hogy tök jó, hogy van, de a személyes találkozások, a meetupok, az egy baromi nagy kincs. És még valószínű kéne valami olyasmi közös dolog is.

Jó, a konferenciák is ott vannak, ugye, évente kétszer. De még valami olyasmi is tök jó lehet szerintem, ami nem csak a gyerekeknek lehet egy találkozópont…

– Bitcoin-tábor?

– Hát vagy nem tudom, hogy a tábor lefedi-e ezt.

– Hát úgy, hogy kimegyünk az erdőbe, tábortűz, és akkor egy hétig családostul — ilyen Ozora, csak másképp. (nevetés)

– Hát igen, akár. Na, akkor egyeztessük a naptárainkat! (nevetés)

Csak amikor ezt fölemlegeted — a múltkor ebbe nem akartam belekotyogni —, nekem erről a Bitcoin-táborról az szokott eszembe jutni, hogy az egy még intenzívebb, még időigényesebb elfoglaltság. Tehát ez valószínű egy szűk réteg érdeklődését tudná kielégíteni — de lehet, hogy annak nagyon. Ugyanakkor meg ezt nehéz skálázni: ez valószínű tényleg egy kis mag lenne, aki azt mondja, hogy én egy hétig ilyen bitcoin-érdeklődésű családokkal akarok családostul együtt lenni. Biztos, hogy bomba dolog lenne — csak valószínű, hogy nagyon leszűkítené a lehetőségeket.

Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy hülyeség az egész — csak hogy nagyon szűk csoport igényét tudná szerintem kielégíteni.

– Hát energiát tudsz fókuszálni, vagy szétszórni. Nyilván egy ilyen szűk körű dolog sokkal jobban kapcsol mindenkit. Viszont hogyha a nagy publikumba szórod szét a szavaidat, az meg sok esetben nem talál el senkit.

– Na mindegy, ez egy technikai kérdés. Nyilván a kis szánk amúgy is kicsi — főleg a bitcoinereké. (nevetés) De hát növekszünk. Egyszer minden kicsi volt.

– Aztán megnőtt.

– Az égig érő paszulyt akartam behozni példaként. (nevetés) Az is egy magból indult.

– Igen. Aztán az égig ér.

– Akkor másszunk föl rajta! (nevetés) – Hát látjátok, már egy órája beszélgetünk.

– Simán. És még lenne miről.

– Vagy majd folyt. köv.

– Folytathatjuk is nagyon szívesen, bármikor. Nem tudom, hogy érintettük-e egyáltalán azt, amiért most összegyűltünk. (nevetés)

– Hát így hárman kapcsolódni még nem kapcsolódtunk. Szerintem ez most egy nagyon fontos mérföldkő volt számomra, hogy ez így is megvalósulhatott. Úgyhogy köszönöm nagyon.

– Mi is köszönjük, hogy itt voltál. És tényleg nagyon hamar elment ez az egy óra. Reméljük, hogy a hallgatók is így gondolják. (nevetés) Szerintem aki maradt, az biztosan.

– Köszönöm szépen, Hajnal, hogy jöttél hozzánk megint. Máskor is várunk sok szeretettel.

Még azt mondjuk el, hogy Hajnal, te is ott leszel a konferencián — és ott találkozhatnak veled. Ha jól tudom, a gyereksarok felelőse leszel…

– (nevetés)

– …meg a gyerekszínpadé is. De hát az, hogy ott leszel, és tud mindenki beszélgetni veled, aki szeretne — ott el fog tudni érni. És szerintem az a legkorábbi ilyen csatlakozási pont. A konferencia Hajdúszoboszlón lesz, a Hotel Atlantisban, április 17. és 19. között. A bitcoinmiskolc.hu honlapon már elérhető az ingyenes regisztráció, illetve a különböző ellátásokat nyújtó jegyek — és hamarosan a részletes program is elérhető lesz. Érdemes időben regisztrálni, mert az ingyenes jegyek csak március 26-áig érhetőek el, utána már csak az ellátást is nyújtó jegyeket lehet megvásárolni.

Böngésszétek a HUSZONEGY honlapját a huszonegy.world címen, ahol rengeteg ingyenes oktatóanyag elérhető. Azok számára pedig, akik a Bitcoin tanulási útjukon személyes támogatást igényelnek, szeretettel ajánljuk a Bitcoin Mentor szolgáltatásait is: a bitcoinmentor.hu honlapon részletesen olvashatsz a Bitcoin tanácsadásunkról, a Bitcoin blogban pedig egyre több értékes bejegyzést találsz. Iratkozz fel a HUSZONEGY Podcast YouTube-csatornájára, valamint a Rumble-csatornánkra is! Kövesd a HUSZONEGY-et a Facebookon és a Nostron!

Támogatóink Miskolctapolca és Hajdúszoboszló bitcoint elfogadó és bitcoint tartalékoló négycsillagos wellness szállodái, a Hotel Aurora és a Hotel Atlantis. És a Firefish üzeni, hogy ne adjátok el a bitcoinotokat!

– Köszönjük szépen.

– Köszönjük szépen a figyelmet. És jövő héten jelentkezünk a 100. adással.

– Ja, tényleg!

– Egy meglepetésvendéggel.

– Meglepetés is lesz, meg vendég is. Mert hogy nem mondjuk meg, hogy ki az.

– Ilyenek vagyunk. (nevetés) Na, köszi. Sziasztok!

– Köszi. Helló!